A nemzeti hovatartozás számunkra létünk alapvető meghatározottsága. Magyarnak lenni éppoly természetes állapot, mint nőnek lenni vagy férfinak. Nem kérkedünk vele. Nem lobogtatjuk folyton a nemzeti zászlót. Az utóbbit az ünnepeken emeljük fel; a hétköznapokon inkább dolgozni próbálunk a nemzetért.
   Nemzetfelfogásunk nem kizárólagos, főleg nem irányul mások ellen. Befogadó és nem kirekesztő. Békés és nem támadó – ha kell: védekező. Illyés Gyulával valljuk: a nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd.
   Utóbbi azért is kötelességünk, mert a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Nemzettársaink jelentős részben más államok polgárai. Az ő kollektív jogaikért – s összetartozásunk őrzéséért – tenni alkotmányos kötelességünk. Ám ezt egyrészt az európai együttműködés keretében, másrészt velük egyetértésben, továbbá megfontoltan és jogszerűen teljesítjük. Elutasítunk és megvetünk minden agresszív indulatot s a határon túli magyarok érzéseivel manipuláló (önös pártérdeket szolgáló) szemfényvesztést.
   Edmund Burke, a konzervativizmus atyja szerint a nemzet a ma élők, a már meghaltak s a majdan megszületők szövetsége. Nemzeti önazonosságunk szerves része történelmünk ismerete és tisztelete. Büszkén vállalunk mindent, amire múltunk feljogosít. Ám – Kölcseyvel szólva – ismerjük „bűneinket” is, amelyek – bár elődeink követték el őket – szintén a mieink.